2016. augusztus 8., hétfő

Népszavazás és nemzeti deficit

Október 2-án nem megyek el szavazni, és sokakkal együtt én is úgy gondolom, hogy jobb lenne, ha minél többen így tennének. És mégis. Mondjuk így: émelyítenek azok a posztok, amelyek arra biztatják az állampolgárokat, hogy maradjanak otthon a népszavazás napján. "Mindenhol jó, de legjobb otthon" -- világosít fel az egyik legújabb plakátmém, azaz legjobb, ha a polgár nem csinál semmit, vagyis hát azt csinálja, amit eddig is mindig vasárnaponként: főz, takarít, mos, vásárol (!), a kocsit buherálja, esetleg kirándul a családdal, vagy begyújtja a kerti grillt. Ne foglalkozzék a köz ügyeivel, mert azzal csak a hatalmon lévők malmára hajtja a vizet. Ez valahogy mint jelszó nem túl vonzó nekem. Elsősorban azért nem vonzó, mert éppen ennek a világnézetnek köszönhetjük azt az egész szart, amiben most vagyunk.

Az "október 2-án aludj egy jót!" kampányban kifejeződik a magyar politikai osztály általános magatartása a rendszerváltás óta. Ennek lényege, pártállástól függetlenül, hogy mi politikusok a választások által ránk ruházott hatalomnál fogva majd intézzük az ügyeket, ti meg, nép, foglalkozzatok a családotokkal, meg dolgozzatok rendesen. És? Baj ez? Szerintem igen, ebből fakad ugyanis az, amit én szívesen neveznék nemzeti deficitnek. De itt muszáj, hogy megengedjek magamnak egy nagyon rövid kitérőt arról, hogy szerintem mi a nemzet.

Ha a nemzetet emlegetjük, általában szimbolikus dolgok jutnak az eszünkbe. Egy nemzethez tartozni mindenekelőtt azt jelenti, hogy közös a történelmünk, a szokásaink és mindenekelőtt a nyelvünk. Ez persze így is van, legalábbis Európában ezek tűnnek a legfontosabbnak. De aki a nemzetet pusztán kulturális közösségnek tekinti, az elvéti a lényeget, mert szem elől téveszti a nemzet alapvető politikai tartalmát. A nemzet fogalmában az az igény fejeződik ki -- a francia és az amerikai forradalom óta --, hogy az állampolgárokat nemcsak az intézmények és a jog kötik össze, hanem közösséget alkotnak, mert mindannyian felelősek azért, hogy mi történik az országban. A rendi, származási és társadalmi különbségektől függetlenül. Ehhez valóban közös kultúrára van szükség, enélkül egyszerűen nem értenénk meg egymást,  és nem jöhetnének létre széles körben elfogadott, legitim -- mert sokakat megmozgató diskurzusokban született -- döntések.

Nos, ez az, ami nincs. A reformkori nemzedék által rettegett nemzethalál -- ha másképp is --, de itt kopogtat. Rút sybaríta váz vagyunk, de nem azért, mert kólát iszunk, plázamoziba járunk, és angolos szerkezetek vannak a beszédünkben, hanem azért, mert... Miért is? A nemzeti deficitet én két egymással összefüggő jelenségben vélem megragadhatni. Az első a kirekesztés kultúrája. Nem egyszerűen egy attitűdről beszélek, hanem reálfolyamatokról. A szegények növekvő tömege azt jelenti, hogy egyre több olyan magyar állampolgár van, aki nem részese a magyar kultúrának, és aki objektív okokból nem tud részt venni abban, amit közéletnek nevezhetnénk. Ez összekapcsolódik a cigányság kirekesztésével. Lehullásukat "az eleven jog fájáról" a politikai és gazdasági elit teljes közönye kíséri. Elit és tömeg elkülönülése bizonyára normális és elkerülhetetlen jelenség egy modern táradalomban. Nem mindegy azonban a mérték. Ami ma Magyarországon van, az súlyosan veszélyezteti a nemzeti kohéziót. Nincs kommunikáció az elit és a tömeg között, és ezért a középosztály és a "nép" egyaránt képtelen arra, hogy ellenállást mutasson. "Daccal és tehetetlenül remegnek." De a magánéletbe visszavonuló társadalom ezer más módon szegmentálódik. Mindenki megtalálja a maga szigetét, ahol jól érzi magát, és egyszerűen nem tud a többiekről. Különösen rettenetes ebből a szempontból az ún. politikai szekértáborok közötti racionális kommunikáció hiánya. A "balliberális" és "konzervatív" körök közötti ellentét távolról sem kéne, hogy azonos legyen a kormány és az ellenzék közötti különbséggel, ahhoz azonban, hogy ezek a dolgok tisztázódjanak, tisztázó párbeszédre van szükség, aminek éppenséggel nyoma sincs. A nemzet arról szól, hogy összetartozunk, a gyanakvás és a kirekesztés viszont szétveri és kiszolgáltatottá teszi a nemzetet.

A nemzeti deficit másik összetevője a szervezetlenség. Közösségnek lenni nemcsak azt jelenti, hogy együtt örülünk egy olimpiai aranyéremnek, hanem azért azt is, hogy vannak olyan szervezeti formák, struktúrák a társadalomban, amelyek lehetővé teszik a közös akaratképzést és összehangolt cselekvést. Elég ezzel kapcsolatban arra utalni, hogy Magyarország egy lényegében szakszervezet nélküli társadalom. A viszonylag legaktívabb közalkalmazotti szakszervezetek szervezettségi szintje is ijesztően alacsony, és egyáltalán nem rendelkeznek olyan kommunikációs csatornákkal, amelyeken a vezetők a saját tagságukkal egyeztetni képesek lennének. A magáncégek dolgozóinak kiszolgáltatottsága pedig egyenesen tragikus. Erre azt lehetne mondani, hogy a szakszervezetek éppen nem nemzeti intézmények, hiszen meghatározott érdekcsoportokat képviselnek. Igen ám, de ezek a részérdekeket képviselő szervezetek teszik lehetővé azt a párbeszédet, amely a nemzeti akaratképzés feltétele. Ezek nélkül ismét csak a kiszolgáltatottság erősödik.

És akkor vissza a népszavazáshoz! Úgy érzem, az ellenzéki véleményformálók tévedésben vannak a népszavazás tétjét illetően. Nem az a fontos, hogy érvényes lesz-e a népszavazás, és ha érvényes lesz, akkor az igenek vagy a nemek lesznek többségben. Ezen nem múlik semmi vagy legalábbis nem sok. És ez jó. Ebben lehetőség van. Nem kell az embereket eszközként használni ahhoz, hogy nekünk tetsző eredmény jöjjön ki. A kormány ezt teszi, a demokratikus ellenzéknek nem kell ezt tenni. A tét ugyanis nem ez. A tét az, hogy tudunk-e szervezni valami mást, valami olyasmit, ami válasz lehet az uszító népszavazásra. A népszavazás bojkottja sem más, mint a kormány agendájának elfogadása. Valami olyasmire van szükség, ami független ettől az egésztől. Itt nemzetépítésre van szükség: az összetartozás, a szolidaritás, a befogadó szellemiség látványos kifejezésére.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése