Amikor 1988 végén végleg felhagytam a történeti kutatómunkával, és az OPI osztályvezetője lettem, korábbi főnököm, az egyébként szakmailag és politikailag kevéssé tiszteletreméltó ML megkérdezte, hogy akkor most mivel fogok foglalkozni. Történelmtanítással, válaszoltam. Nabasszameg, mondta keresetlenül, és egészen világos volt, hogy ebben a történész megvetése fejeződik ki a módszertanosok iránt (és talán az is, hogy engem azért ennél többre tartott). Pl. a tantervekkel, tettem hozzá gyorsan homályosan utalva ezzel arra, hogy 1988 vége van. Na, az jó, annak van értelme, zárta le ML a kurta beszélgetést.
Azóta is gyakran eszembe jut a jelenet, mert jól kifejezi azt, hogy gondolkodnak a szaktudomány képviselői az oktatásról. Ha valami érdekes abban számukra, akkor az a tanterv. Ez nagy baj. A közoktatás működését az kezdi megérteni, aki rájön, hogy a tantervek egészen mellékesek, a tankönyvek pedig majdnem ugyanannyira. És a történelemtanításnak nagy szüksége volna olyan történészekre, akik ezt értik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése