2016. június 29., szerda

Politikamentes vívódás a focionalizmusról

Iszonyodom attól, ami az EB körül történt az utóbbi napokban, de nagyon nehezen szólalok meg. Mert ha azt mondom, hogy én ezt utálom, akkor vagy azt mondják, hogy hülye savanyú alak vagyok, aki el akarja venni mások örömét, vagy azt, hogy igen, mert a hülye Orbán stadionokat épít. Nem akarom elvenni mások örömét, és ez a mondandóm lényegéhez kapcsolódik, mindjárt írok róla valamit. Ami pedig a hülye Orbán stadionjait illeti, az valóban nagy probléma, jóval nagyobb, mint az, amiről itt írok, de egy teljesen más dolog, én egyáltalán nem akarom idekeverni.

Szóval én nem szeretem a focit. Ennek nincsenek elvi okai, soha nem fociztam, nem is gombfociztam, és még életemben nem néztem meg egy meccset sem. Ez van. Unom. Unnám, ha nézném, de elkerülöm. Nem kötelező. Bajom van-e azzal, aki szereti? Persze, hogy nincs, imádnám, ha lenne valami ilyesmi, ami engem is lázba hoz. Bajom van-e azzal, aki rajong a csapatáért, és fontos dolognak tartja, hogy a kedvencei hogy szerepelnek? Persze, hogy nincs, igazából irigylem őket. Bajom van-e azzal, aki rajong a magyar válogatottért, boldog, ha győznek, de akkor is magához öleli őket, ha veszítenek? Persze, hogy nincs. Örülök, ha boldogok, komolyan. Amikor már úgy érzem, hogy túltengenek a hírekben, akkor az egy kicsit rossz, mert ugye nem érdekel, de kibírom. Elfogadom, hogy a focirajongó szubkultúra nagyon sok embert érint.

Akkor mivel van bajom? Azt hiszem, azzal, ahogy a foci befurakszik a nemzettudatba. Én azok közé tartozom, akiknek a nemzeti identitás fontos. Mondták már nekem, hogy én mindent gyűlölök, ami magyar, ezt vicces gondolatnak tartottam, mert hát nem igaz, a nemzettudat szerepével és jelentőségével pedig kifejezetten foglalkoztam szakmailag is. A nemzeti identitással az a nehézség, hogy az nem lehet annyiféle, ahány ember van, hanem az valami közös kultúra elfogadását jelenti. Van benne büszkeség, és van mire büszkének lennünk. De az Istenért, nem akármire. Ha a focirajongók ünneplik hőseiket, az oké. Ha sokan vannak, Isten neki! Ha egyes csoportok nacionalista jelszavakkal szurkolnak, azt mondom, hát jó, van ilyen, utálom, de kibírom. De amikor értelmiségi, tetejébe baloldali barátaim azt mondják, hogy ez teljesen rendben van, sőt nagyon jó, hogy végre van minek örüljön ez a szegény nemzet, végre van közös öröm, akkor azt inzultusként élem meg, mert ha nemzet, abban én is benne vagyok, és ha engem viszont nem érdekel, akkor ki vagyok rekesztve. Gondolom, én elakadtam valahol Kölcseynél, de tényleg nem fér  a fejembe, hogy mi a fészkes fekete fene köze van a focinak és a focirajongásnak ehhez a mi szegény nemzetünkhöz (azaz egyebek mellett hozzám).

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése